Hírek

Csináljunk már filmet a láthatatlan munkáról, amit a nők végeznek

Interjú Szilágyi Zsófiával, a cannes-i Kritikusok Hetén szereplő Egy nap című film rendezőjével

Az Egy nap egy negyvenes nő napját követi: van három gyereke és egy hűtlen férje. De ettől még az élet nem áll meg, ugyanúgy intézni kell a a család ügyeit, mint bármelyik másik napon. Szilágyi Zsófi első filmjét szerdán vetítik a Cannes-i Filmfesztiválon, a Kritikusok Hete válogatásában. 

A Filmalap célzottan a fiatalokat segítő Inkubátor programjában készült a filmed. Milyen volt ez a program? 

Tiszták voltak a feltételek, nekem szimpatikus volt, hogy nem kellett produkciós cégekhez kopogtatnom, hanem nyílt versenyben lehetett támogatást szerezni a filmre. Hatalmas segítség egy első filmesnek az, hogy a rendezőnek és az ötletnek ítélik a pénzt, így indítanak útnak. Abból a pozícióból tárgyalhatsz, kereshetsz partnereket és producereket a filmtervedhez, hogy van rá támogatásod. Nem abból, hogy van egy ötleted. Kinek nincs? Egy pitch fórumon a teljes magyar filmszakma meghallgatta az ötleteinket, hozzám Pataki Ági, a Filmpartners producere jött oda, hogy szívesen megcsinálná. Szetrintem neki is könnyebb volt így döntenie, mintha bekopogok hozzájuk teljesen ismeretlenül. Én nem csinálok filmet, azt hiszem, ha az Inkubátor programot nem hozzák léte. Ez lehet, hogy szégyen, de így van. 

Hogyan született meg benned az Egy nap sztorija? 

Egy kisgyerekes barátnőm leírta nekem egy napját, tízperces bontásban. Megrendítő volt szembesülnöm azzal, hogy az anyaság mit jelent a gyakorlatban. Órákra bontva. Az volt maga a dráma, hogy semmi különös nem történt, csak eltelt egy nap. Először dokumentumfilmre gontoltam, de irtóztam volna belemászni egy család életébe. Maradt a fikció.

 

Nagyon sok kis hétköznapi apróságból áll össze a filmed, ezeket hogyan gyűjtötted össze? 

Loptam. A szomszédaim, a családtagjaim, a barátaim életéből. Sokáig bébiszitter is voltam láttam, hogy az anyák sokszor mennyire kiszolgáltatottak, mennyire be lehet csípődni abba, hogy minden irányban meg kell felelniük, de nem lehet mindenhol ott lenniük. Nem lehet mindent. Hiába feszül meg. Az idő végességéről nyer az ember közeli és kézzelfogható tapasztalatot. És úgy látom, hogy a társadalomban nincs ezzel kapcsolatos valódi toleranica. Oldja meg a tisztelt anyuka ahogy csak akarja és tudja. Másoknak is volt már gyerekük, ne hisztizzen.

Ez a felszínen bemutatott hétköznapi rutin viszont elfed egy másik, sokkal súlyosabb háttértörténetet. Te hogyan határoztad meg a dráma és rutin arányát? 

A filmben a dráma háttér történet. Valaki valakit megcsal. Banális. Mindenki ismer ilyen történeteket a környezetében. Ugyanakkor ha közelről nézzük talán nem banális az, amikor valakinek a bizalma, a másikba vetett évtizedes hite törik össze. Nehéz megmondani az arányokat. Egyensúlyozni kellett, hogy ami a háttérben van, az ott is maradjon, de ne tűnjön el. Mindig utal rá egy telefonbeszélgetés, egy erkélyre szerelt nád, valami. Nem akartam hagyni, hogy ez kikerülhessen a nő és a néző tudatásból. Ez fogja össze a filmet. Ez volt a filmben a vivő anyag. Ettől lehet elmesélni a hétköznapot. El lehet hagyni bizonyos időkre, de vissza kell térni rá, mielőtt elfelejtjük.  

Szilágyi Zsófia rendező az Egy nap forgatásán (forrás: MTI / Kallos Bea)

Ehhez voltak filmes előképeid?

Imádom a román újhullámot, a realizmusukat, az aprólékosságukat. Nem ugorják át azokat a kis részleteket, amin elcsúszik egy élet. Nem attól lesz valami realista, hogy real time-ban mutatod meg. A realizmus is konstrukció. Nagyon szerettem a Cléo 5-től 7-ig című filmet Agnes Vardától: semmi kis eseményekből épül a nap, csak a halálos betegség lehetőségének szemszögéből nézzük ezeket a semmiségeket. A főszereplő végig arra gondol, hogy mi áll majd a leletében. Rosszat sejt. A magyar filmek közül nagyon kézenfekvő párhuzam Hajdu Szabolcs filmje, az Ernelláék Farkaséknál, ami nagyon hasonló közegben játszódik, hasonló problémákkal foglalkozik, nagyszerűen.

Ezt a visszafogottság mögötti robbanást hogyan tudtad átadni a főszereplődnek a rendezés során? Az egész film Szamosi Zsófira van felépítve, milyen támpontokat tudtál neki adni? 

Nagyon nehéz színészi feladat azt eljátszani, hogy valaki ül egy kocsiban, vezet és közben egészen máshol jár. Egy olyan elmerültséget kellett hozni, ami látszik az arcon, de megcsinálni nagyon nem könnyű. Konkrét helyzeteket csiszoltunk. Ne legyen patetikus, ne legyen drámai, de ne legyen semmilyen sem. Átbeszéltük a forgatókönyvet az első jelenettől az utolsóig, és aztán összevissza kellett haladni benne a forgatás során a gyártási terv miatt. Ide-oda kellett modulálnia Zsófinak nap közben is. Nem tudtam mást mondani, mint segíteni felidézni neki, hogy hol is tartunk éppen a napban és az állapotban. Anna egy kemény nő, de fontos volt, hogy ne legyen egy gép, aki gond nélkül letolja a napot. Látszódjon, amikor sérül és elveszti a fonalat. Ugyanakkor maradjon fegyelmezett mindvégig.

Hogyan zajlott a munka a három gyerekkel? Hogyan lehet összehozni hogy pont a bölcsibe menet sírja el magát egy gyerek? Vagy hogy beteg legyen, amikor annak kell lennie?

Nagyon hálás vagyok a gyerekeknek és a szüleiknek. Nagyon jó volt velük dolgozni, igazi kollegák voltak. A sírás véletlen volt. Nem akartam ilyennek kitenni egy gyereket, én csak egy motorozást akartam bemutatni, hogy milyen az, amikor mindenkin keresztülgázol a gyerek, az anya meg lohol utána. A végén mégis arra akart menni, amerre mi nem, így elszakadt a cérna, úgyhogy egyszer fel tudtunk venni egy ilyet is, és a filmbe végül ezt került bele. A betegséget sem kellett rendezni, a kisfiú folyamatosan beteg volt, aggódtam is, hogy mi lesz, ha pont a forgatásra gyógyul meg, így szokott ez lenni. De az anyukája megnyugtatott, nem kell aggódni- mondta, ősztől tavaszig reménytelenül tiszta takony a gyerek.

Szilágyi Zsófia: Egy nap

Milyen volt a három gyerekkel forgatni? Hihetetlenül természetesen viselkednek a kamera előtt.

Nagyon jó volt velük dolgozni. Fontos volt mindannyiunk számára, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a forgatáson, ne fáradjanak túlzottan el, rá kellett érezni, hogy még hány felvételt lehet csinálni velük, de meg is beszéltük. Egyenes, kollegiális viszonyom volt velük. Semmi kedvem nem volt manipulálni őket, meg nem is hagyták volna. Ehhez ki kellett építeni egy viszonyt még a közös munka előtt, hogy biztonságban érezzék magukat velünk. A forgatáson végig ott volt a gyerekekkel Konrád Zsuzsi, aki az ő emberük volt, bármivel fordulhattak hozzá, és aki valamiféle burkot biztosított a számukra. Fantasztikusan dolgozott. 

Jönnek a cannes-i bemutatóra is?

Én szerettem volna, ha az összes gyerek jön, de végül úgy alakult, hogy csak a legnagyobb tart velünk.

Szerinted ki ennek a filmnek a közönsége? 

Elsősorban talán azok az anyák, akik ebben a helyzetben vannak, akik felismerik ezeket a helyzeteket. De nem szívesen szűkítem le a kört csak anyákra vagy csak nőkre. A halasztásra ítélt pillanat nem hiszem, hogy női specifikum lenne. A hétköznapi daráldát a férfiak is bizonyára jól ismerik.Van bennem mozgalmárság: csináljunk már filmet a láthatatlan munkáról! Ültem sokat játszótereken, amikor a gyerekszereplőket kerestük, közben adódott néha úgy, hogy megkérdezték tőlem, miről szól majd a film, mondtam, hogy egy három gyerekes nő egy napjáról. Többször volt az a válasz, hogy ne folytasd, mindjárt elbőgöm magam. Ez mindig meglepetés és megerősítés volt, hogy van itt valami, amiről érdemes filmet csinálni. Valami láthatatlan teher, amit húznak a nők maguk után miközben jókedvűen ülünk a játszótéren.

Megtalálja ez a helyet? A befejezést többféleképpen is lehet értelmezni. 

Máshol húzza meg a határokat. Egészen addig mindennek és mindenkinek megfelel és helyt áll. A munkahelyén, az otthonában, az óvodában, az iskolában, a különórán. A film vége szerintem előrelépés, noha fizikailag hátrálás. Mintha azt mondaná vele: most az én igényem jön, most az a fontosabb. Nem a kötelesség és az udvariasság.

Libor Anita 

A honlap zavartalan működése érdekében cookie-kat (sütiket) használunk.RENDBEN