Hírek

Az első hangosfilmünk óta énekel a magyar mozi

Nincs ember az országban, aki ne fújná kívülről, hogy „Pá, kis aranyom, pá” vagy, hogy „Kicsit szomorkás a hangulatom máma”. Most, hogy mozikba került Csupó Gábor Pappa Pia című zenés filmje, ideje áttekinteni a magyar filmek és slágerek szoros viszonyának történetét.

A Pappa Piában felcsendülnek olyan újrahangszerelt klasszikus slágerek, mint Máté Péter Zene nélkül mit érek énje és olyan új számok is, mint a Minden nap nyár, a film egyik főszerepét Nagy Feró alakítja, Korda György dalolva-motorcsónakozva cameózik, és még rappelés is akad talán. Mindez tulajdonképpen illeszkedik a magyar filmes hagyományba: a dalbetétek a kezdetektől velünk vannak, és nagyon úgy tűnik, a zenés film képtelen kimenni a divatból.

A kezdeteket egészen konkrétan kell érteni: az 1931-ben bemutatott első magyar hangosfilmben, Lázár Lajos Kék bálványában máris dalban fejezték ki túlcsorduló érzéseiket a figurák. Hiába alakította azonban Jávor Pál – egyik első filmszerepében – a romantikus komédia főhősét, az elszegényedett magyar bárót, aki Amerikában próbál boldogulni és beleszeret egy milliomoslányba, a film mégis megbukott. Azonban két hónappal később már jött is a Hyppolit, a lakáj.

Talán nincs még egy magyar film, amit ilyen élénken megőrzött volna emlékezetében az utókor: nemcsak az újgazdag Schneider Mátyást alakító Kabos Gyula és a Hyppolitot megformáló Csortos Gyula fergeteges kettőse és az aranyköpések sokasága – „a hagymához is hagymát eszek” – él elevenen a magyarok tudatában, hanem a dalbetétek is, valószínűleg nem nagyon akad olyan ember az országban, aki ne tudná eldúdolni a Pá, kis aranyom, a Köszönöm, hogy imádott vagy a végtelen bugyutaságával együtt is szinte szerethető Bőg a tehén dallamát.

 

A Hyppolitból a 80-as években élvezetes színházi előadás született Szacsvay László és Benedek Miklós főszereplésével a Játékszínben, majd lankadatlan népszerűsége arra kárhoztatta, hogy a remake-rémálom első áldozatává váljon 1999-ben. Egy évvel később ugyanerre a sorsra jutott az 1934-es Meseautó, a korszak egyik legsikeresebb romantikus vígjátéka is, amelynek azonos című betétdalát Márkus Alfréd szerezte, akinek többek között az Oly jól csúszik ez a banánhéj című örökbecsű slágert is köszönhetjük.

A 30-as évek első felének zenés komédiáit jellemző életvidám operetthangulat a háború közeledtével egyre inkább kikopott a filmekből, a '39-es Halálos tavasz már sokkal sötétebbnek láttatja világot. A tragikus szerelmi történetben Jávor Pál válik áldozatául érzéseinek és Karády Katalinnak, akinek ez volt az első filmszerepe, amivel rögtön meg is alapozta femme fatale-karrierjét. „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte” - búgja.

A 40-es évekbe Latabár Kálmánnal érkezünk meg, aki a színpadon kezdte a karrierjét artistaként és táncos komikusként, majd ének- és tánctudását (meg persze fantasztikus komikusi érzékét) olyan filmekben kamatoztatta, mint az Egy bolond százat csinál (1942), az Egy szoknya, egy nadrág (1943), vagy később Keleti Márton Mágnás Miska (1949) című operettadaptációja. Szemben számos kortársával, Latabár karrierje túlélte az 50-es évek beköszöntét is, játszott a Dalolva szép az élet (1950) című termelési filmben és az Állami áruházban (1953) is, amelynek egyik zeneszerzője Fényes Szabolcs volt, aki szintén sikeresen átmentette magát az előző rendszerből.

Sok egyéb mellett Fényes írta a 2x2 néha 5 című slágert is, amit az azonos című filmben (1955) Zenthe Ferenc és Ferrari Violetta – pontosabban a valójában éneklő Vámosi János és Vass Éva – adnak elő, a Napfény a jégen (1961) című vígjáték zenéjét, és a benne szereplő Nékem csak Budapest kellt, amely egy liftben hangzik el a lelkesen szteppelő Kiss Manyi, Psota Irén és Mezei Mária előadásában, továbbá a Fogj egy sétapálcát és a Táskarádió című dalokat is, amelyeket más szerzeményeivel együtt Tímár Péter reciklál majd, de ne szaladjunk ennyire előre.

Most még a 60-as éveknél tartunk, pontosabban a '62-es Csudapestnél, amely tulajdonképpen egy énekes-táncos-szerelmes Budapest-imázsfilm a főszerepben Márkus Lászlóval és a Psota Irén hangján éneklő Pásztor Erzsivel. A főváros vonzó helyszíneit felvillantó, könnyed alkotást már csak azért is muszáj megemlíteni, mert bő fél évszázaddal később Ujj Mészáros Károly is Csudapestre helyezi szerelmesfilmjének, a Liza, a rókatündérnek (2015) a cselekményét, és itt is fontosak a betétdalok, amiket a főhősnő (Balsai Móni) képzelt barátjával, a japán popénekessel, Tomy Tanival duettben ad elő.

A 60-as évek persze főleg a beatzenéről szólt, és szerencsére születtek a kor meghatározó együtteseit felvonultató, és ma már remek zenetörténeti dokumentumként szolgáló filmek: az Illés együttes köré szerveződő, a Metrót, az Omegát és persze Koncz Zsuzsát is szerepeltető, fikciós Ezek a fiatalok (1967), amit nevezhetnénk a magyar Egy nehéz nap éjszakájának is, valamint Kovács András Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmje (1969), ami a beatmozgalmat mint jelenséget próbálja vizsgálni megszólaltatva a rajongókat, meg azokat is, akik értetlenül állnak ezzel a „vad és elferdített” zenével szemben. Mészáros Márta egyik korai nagyjátékfilmjében, a Szép lányok ne sírjatokban (1970) pedig a Metro együttes, Zalatnay Sarolta, a Kex, a Sziriusz és a Tolcsvay-trió szolgáltatják a zenei hátteret a szerelmiháromszög-történethez.

A valós együttesek fiktív történetekbe helyezése a 80-as évek underground zenekaraival folytatódott, ekkor készült Szomjas György Kopaszkutyája (1981) a Hobo Blues Band és a P. Mobil tagjaival, a Kutya éji dala (1983) a Vágtázó Halottkémekkel és az A. E. Bizottsággal Bódy Gábor rendezésében, az Eszkimó asszony fázik (1984) a Trabant zenekarral Xantus Jánostól, valamint a Jégkrémbalett (1984), amit Wahorn András, a Bizottság alapítója csinált zenésztársaival. Szimbolikus korszakzárónak Xantus Rocktérítőjét (1988) tekinthetjük, amely eredetileg a Neurotic együttest bemutató dokumentumfilm lett volna, de a zenekar frontembere, Pajor Tamás a forgatás közben megtért és csatlakozott a Hit Gyülekezetéhez, így a film végül főleg ezt a folyamatot mutatja be.

Közben persze a föld fölött is zajlott az élet, Rudolf Péter a 60-as években játszódó Cha-Cha-Chában (1982) tanult táncolni és csajozni Fenyő Miklós zenéjére, Udvaros Dorottya 50-es évekbeli kitelepített operettszínésznőként szexi kétségbeeséssel dalolta, hogy Te rongyos élet (1983), Koltay Gábor pedig celluloidra rögzítette az István, a király (1984) rockoperát, a 80-as évek fiataljainak meghatározó közösségi élményét.

A 90-es évek magyar filmjének kellemetlen öröksége, hogy Dés László Nagy utazása már sosem fog kimenni a fülünkből Koltai Róbert Sose halunk megje (1993) miatt. Akkor már inkább választanánk végtelenített lejátszásban az Élj vele boldogant vagy bármelyik másik számot Tímár Péter Csinibabájából (1997), amelyben a rendezőre jellemző groteszk hangvétel szelídített verziója valószerűtlenül szépen forrt össze az újragondolt 60-as évekbeli slágerekkel, valamint Nagy Natáliának és színésztársainak a bolondozásával és Lovasi András dalbetét-cameóival. Ráadásul még vicces is volt.

A legkülönlegesebb magyar zenés film, ami valaha készült, minden bizonnyal Mundruczó Kornél Johannája (2005), amelyben a drogos Tóth Orsi különleges gyógyító képességre tesz szert, amit egy freudi szimbolikával átitatott opera keretei közt bontakoztat ki. A film sokkal könnyebben nézhető, mint ez alapján hinni lehetne. De akinek ez sok, az maradhat a Made in Hungáriánál (2009), a Pappa Pia főszereplőjének, Szabó Kimmel Tamásnak az előző zenés filmjénél, amelyben természetesen Hungária-számok keretezik a vetélkedést, amit Fenyő Ivánnal folytat egy lány kegyeiért. Azóta kaptunk még egy Swinget (2014) is, aminek valószínűleg az lesz a filmtörténeti jelentősége, hogy Fazekas Csaba rendező újra rábírta Törőcsik Marit arra, hogy énekeljen.

Bujdosó Bori

A honlap zavartalan működése érdekében cookie-kat (sütiket) használunk.RENDBEN