Hírek

2019. május 08.

A közönséget is rá kell nevelni a dokumentumfilmekre

Ugrin Julianna az elmúlt években jó néhány társadalmilag tudatos, formailag kísérletező dokumentumfilmet hozott tető alá producerként budapesti független produkciós cégével, az Éclipse Filmmel – szereplőik közt találni Kádár-korabeli magyar meleg közösségeket (Meleg férfiak, hideg diktatúrák), szomáliai menekültet (Könnyű leckék), bhutáni családot (A monostor gyermekei), nehéz otthoni körülményekből érkező gyerekvasutasokat (Reményvasút), modern kori rabszolgát (Egy nő fogságban). Ugrin részt vesz az EFP Producers on the Move programján a 2019-es cannes-i filmfesztiválon.

Hogyan lett belőled egy elsősorban dokumentumfilmekkel foglalkozó producer?

Az egész filmszakmába dokumentumfilmeken keresztül csöppentem bele. Bölcsészkaron jártam francia, olasz, és kultúrmenedzsment szakokra; egyetem után a nyelvszakok elvittek üzleti irányba, de hiányzott a kultúra, így kerültem egy filmes irodába. Később jelentkeztem az Eurodoc nevű nemzetközi dokumentumfilmes produceri workshopba: ott láttam először olyan nagyvászonra készült, fantasztikus élményt adó dokumentumfilmeket, amelyek még többet tudtak adni, mint egy játékfilm. Beleszerettem. Innen még hosszú út vezetett odáig, hogy filmeket csinálhassak. Az Éclipse Filmet 2011-ben alapítottam meg.

Mi alapján választasz projektet, mire figyelsz az alkotókkal való első találkozáskor?

A legfontosabb, hogy akármilyen szinten tudok-e azonosulni a történettel, másképp nem tudom megfelelően képviselni. Minden dokumentumfilm több éves küzdelem. Vegyük a Könnyű leckéket, ahol a finanszírozás az Inkubátor programon keresztül biztosítva volt, de ettől még ugyanúgy felmerültek problémák, évekig együtt kell élni ezekkel. Muszáj szívvel-lélekkel küzdeni mellettük. Persze az is számít, hány projekt fut éppen, mik az anyagi és időbeli keretek.

Ugrin Julianna

A rendszerint szűk létszámú stábbal dolgozó dokumentumfilmeknél szorosabb viszony alakul ki a rendező és a producer között, több feladatot kell ellátni?

Igen, de ez nemcsak a producerre igaz, hiszen nincs minden feladatra külön ember. Az Egy nő fogságban esetében például a rendező [Tuza-Ritter Bernadett] teljesen egyedül forgatott. A multitasking szükséges velejárója a dokumentumfilmezésnek. Persze van egy treatment, amivel elindulunk, de egy követéses dokumentumfilmnél nem tudunk konkrét forgatókönyvet írni, menet közben alakul ki, a vágóasztalon véglegesedik, és mindezt én is végigkísérem. Sokkal alkotóibb produceri folyamat ez, nagyon szoros emberi és munkakapcsolat alakul ki.  Ilyenkor úgy kell ott állnia a producernek, hogy a filmet se veszélyeztesse, de a szereplő biztonságát is szavatolja, azt, hogy senki nem fogja kihasználni, és ne legyenek rossz érzéseik az elkészült film miatt. 

Hogyan tudjátok eldönteni, hogy megvan-e az íve a filmnek, a jó lezárás, nem érdemes tovább forgatni? A szereplők életében még bármikor jöhetnek új érdekes események.

Van, aki még, még, még szeretne forgatni, ott észnél kell lenni, és azt kell tudni mondani, hogy nincs tovább. Hiszen bele kell férni a költségvetésbe, és a hangi és képi utómunka egy dokumentumfilmnél sem két fillérbe kerül, a vágás pedig mindig hosszabbra nyúlik, mint egy játékfilm esetén: 100-200 óra forgatott anyagból, nem előre megírt snittekből kell felépíteni a történetet. Menet közben folyamatosan egyeztetünk, merre alakul a történet, mi adhatja ki az elképzelt dramaturgiai ívet, milyen esemény zárhatná le, mikor fog bekövetkezni.

Hogyan, hányféle forrásból tud ma összeállni egy dokumentumfilm költségvetése?

Magyarországon ott a Filmalap, ami moziforgalmazású filmek támogatására szolgál, az MTVA Mecenatúra, van adóvisszatérítés, ott az HBO Europe, ami különösen fontos dokumentumfilmeknél. Magyar szemszögből nehezítő tényező, hogy ezeket nem lehet szabadon kombinálni, és sokszor még mindig bizonyítani kell a tervezés fázisában, hogy a filmünk nem csak tévére való, érdemes a moziforgalmazásra. A bhutáni filmünknél, A monostor gyermekeinél Európai Uniós MEDIA támogatást kaptunk, ami szintén fontos forráslehetőség, az IDFA Bertha Classic Fund harmadik világbeli projekteknek és az IDFA Bertha Europe Fund európai koprodukcióknak nyújtott támogatását is igénybe tudtuk venni, beszállt holland KRO-NCRTV, és közösségi finanszírozást is tartalmazott a végleges költségvetés.

Ugrin Julianna

Az elmúlt egy-másfél évben elindult egy magyar dokumentumfilmes boom, egyre több dokumentumfilm kerül moziba – a Könnyű leckék, az Egy nő fogságban, a Kilenc hónap háború –, több emberhez tudnak eljutni. Hogyan látod ezt az időszakot?

Különböző erők játszanak össze. A három említett filmet az ELF Pictures forgalmazza, akik elkötelezetten gyártanak és forgalmaznak is dokumentumfilmeket, sok energiát beleölnek abba, hogy ezek a filmek tényleg eljussanak a moziba, megnézzék az emberek. A Soldivision szintén alternatív forgalmazási módszerekkel dolgozik, ők juttatták el a mozikba A monostor gyermekeit. Ahhoz, hogy egy forgalmazó is lásson fantáziát a dokumentumfilmekben, le kellett tenni pár olyan alkotást az asztalra, hogy lássák: igen, ez érték, olyan minőségű nagy film, amit lehet nagyvásznon vetíteni. A közönséget is rá kell nevelni, hogy szokják meg: ilyen filmekre is beülünk moziba, mert nagy élményt tudnak adni, ez is egy kultúra, amit el kell sajátítani. A legelterjedtebb tévhit még mindig az, hogy a dokumentumfilm unalmas, ezt végképp jó lenne eloszlatni.

Milyen projekteken dolgoztok most?

A Vonal felett Nagy Anikó Mária rendezésében készült, két úszólányról és az anyukájukról szól, fő témája a tehetséggondozás szülői szemmel. A Folyékony arany, Almási Tamás filmje a tokaji aszú izgalmas világába vezet be három magyar borász munkásságán keresztül – az év második felében mutatják be a mozikban. A Mi Atyánk egy katolikus pap története, aki felvállalja, hogy családja van, és ezért el kell hagynia a szolgálatot – ezt Vízkelety Mártonnal közösen rendezzük. A Wardens of Memory Trencsényi Klára projektje, az indiai Kocsínban játszódik, egy eltűnőfélben lévő zsidó közösségről szól, és azokról, akik meg akarják őrizni az emlékét. Két játékfilmtervünk is fejlesztés alatt áll: Mátyássy Áron Királylány című terve szintén valós eseményeken, egy tragikus sorsú, nyolcvanas évekbeli szépségkirálynő történetén alapszik, Groó Diana Recordings című projektje pedig a tiszaeszlári per feldolgozásához keres egyedi formát – ez a ScripTeast workshop része, és Cannes-ban lesz az utolsó fordulója, izgatottan készülünk a pitchre.

Huszár András

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem