Hírek

2019. február 05.

7 óra egyetlen eltékozolt pillanat nélkül

Tarr Béla nagyszabású remekműve, a Sátántangó idén ünnepli 25. születésnapját: 1994-ben a több mint hétórás, fekete-fehér eposznak a Berlinale Forumjában volt a premierje. 25 évvel később ismét vetítik a Filmlabor által digitálisan felújított verzióját.

Senki sem tudja, pontosan hány perc, mindenhol más a játszási idő. És mindenki tudni véli, hány perc. Ha megnézted, elmondhatod, megcsináltad, bekerültél a klubba, mint a hegymászó, aki megmássza a hegyet, mert ott van. És közben a részévé válsz.

Manapság a Sátántangót nem lehetne megcsinálni. Ahogy egy rajongója írja róla: „Miután 10 percig nézné, ahogy vonul a tehéncsorda, egy hollywoodi producer felpattanna, és elmenne. Ez a film soha nem kapna támogatást a brit Film Counciltől, és esélytelen lenne, hogy multiplexben vagy televízióban levetítsék. Totális ellentéte a kasszasikernek, vagy a Miramax-hátterű idegennyelvű Oscar-győztesnek. Ez a film pofon a fogyasztás és a fogyasztóipari ízlés arcán.”

De nem csak az elkészítése lenne nehéz (120 napig forgatták 100 ezer méter nyersanyagra, kizárólag alkonyatkor vagy hajnalban, elképesztő színészi erőfeszítéssel és elfogyasztott alkoholmennyiséggel), a megnézése is az. Ahogyan Tarr fogalmaz: egy dolgos munkanapot vesz igénybe. Egy teljes napot kell rááldoznod az életedből, a megszokott mozis másfél-két óra helyett. Ez kitartást és részvételt követel. Átalakít, dolgozik rajtad, megkínoz. Csakúgy, mint a filmbeli telepesek életét. Ahogy Jonathan Romney  írja a Guardianben: “Tarr azon nagyon kevés európai filmesek közé tartozik, akik még hisznek a mozi abbéli képességében, hogy át tudja változtatni a nézőjét.”

Tarr Béla: Sátántangó

Valós időben látjuk az eseményeket megtörténni, éppen ezért Tarr szerint csak moziban szabad megnézni a Sátántangót, tévében semmiképp nem. A valós idő legradikálisabb tömörítéssel egyenértékű, ahogy Bori Erzsébet kritikus írta a filmről írt esszéjében. Az idő telik, de nem múlik. Állatok, emberek vonulását nézni hét és dél órán át már nem nézés többé, hanem részvétel.

És ez a részvétel átalakítja a nézőjét 2019-ben ugyanúgy, mint 1994-ben. Ha a mindennapi élet fogalmaival nézve ez a film nézhetetlen, hogy lehetséges, hogy a Rotten Tomatoes-on a pozitív kritikák aránya a mai napig 100 százalékos? Hogy lehetséges, hogy napról napra egyre több és több rajongója lesz? Hogy lehet, hogy 2012-ben egyetlen magyar filmként a Sátántangó felkerült a világ kritikusai által tízévente összeállított Top 50-es listára mint a világ 34. legjobb filmje?

A teljesítmény, kihívás vonzotta egyfelől a Vice újságíróját is 2015-ben, hogy megnézze a Sátántangót: „Odaérni a végére azt az érzést fogja kelteni, elértél valamit. Ami, másfelől, végső soron azt is magával hozza annak a csöpp felsőbbrendűségnek az érzését, hogy mások, akik nem látták, nem. Érték van ebben.” Másfelől viszont a tökéletesség, a Krasznahorkai-regény feldolgozásának tökéletessége. „Amikor belépsz egy múzeumba, és meglátsz egy hozzáértő kéz által megformált portrét, mit teszel, rápillantasz pár pillanatig, aztán továbbállsz? Nem. Bámulod, befogadod, belemerülsz, mert különleges figyelmet érdemel. Ez a helyzet a Sátántangó összes jelenetével. Krasznahorkai örvénylő mondatai a vesszők és gondolatjelek súlyos dózisával mind ott vannak a filmvásznon”.  

Tarr Béla: Sátántangó

Küzdelem és totalitás. Amikor Esterházy Péter megnézte a Sátántangót, az esztétikai kérdésre mutatott rá: „Mégis azt hiszem most, túl sok. Nem úgy, hogy sokat markolt, keveset fogott, azaz blöffölt, nem, megmarkolta, meg is fogta, de talán annyit markolt, amennyit mégsem volna szabad. (...) Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet.”

Megszüntette? Susan Sontagnak a Sátántangó adta vissza a hitet, hogy a filmművészet nem múlik ki rövid időn belül. Az ő híres esszéje jelölte ki a Sátántangó recepciójának alapjait: „egy hétórás film, amelyben alig van elpocsékolt pillanat”, és „lesújtó és lenyűgöző volt ennek a hét órának minden pillanata” – és akkor lenne elégedett, ha élete hátralévő részében minden évben egyszer megnézné.   

Konklúzió? A Sátántangó egy olyan felfoghatatlanul gazdag műalkotás, amely a létezés felfoghatatlanul alacsony állapotát mutatja be. Idézzünk a regényből: "Anyám a tenger, apám a föld. Se tenger, se föld. Basszátok meg a nénikéiteket. Hova tettétek a tengert, hova a földet? Az életem a tangó". Se tenger, se föld: csak a sár létezik. És az emberek, akik járják a Sátán tangóját. Csúf valóság? „Minden jelenet gyönyörű”, mondta Tarr egyszer.

Tarr Béla: Sátántangó

Egy hely Isten nélkül, tele hamis prófétákkal, irreális elvárásokkal. Jonathan Rosenbaum hívta Tarrt despiritualizált Tarkovszkijnak, és maga Tarr beszélt egyszer erről egy interjúban: „Tudja, nem hiszek Istenben. Ez az én problémám. Ha Istenre gondolok, rendben, ő viseli az egészért a felelősséget, de nem is tudom. Tudja, ha belehallgat egy misébe, olyan, mintha két kutyát néznénk, akik menten egymásnak ugranak.”

Tarr következetesen komédiaként jelölte meg a film műfaját, de az tele van a kelet-európai létezés nyomorúságával. Időtlen és nagyon is kötődik a készítésének idejéhez (1994). Ahogy egy külföldi kritikusa fogalmazott: „a Sátántangó jeges ritmusa, a magyar földművesek világának lassú, részletes vizsgálata egyértelművé teszi, hogy nincs olyan politikai rendszer, amely megérintene egy olyan társadalmat, amelyet századok elnyomása torzított el.” A magyar néz csak bólint: ez az életünk.   

Dercsényi Dávid

A honlap zavartalan működése érdekében cookie-kat (sütiket) használunk.RENDBEN